De bizony akármilyen hangot nem fogad el egy muzsikus zenei hangnak. Akármilyen hangszerrel pedig nem kívánkozik ki az emberből a zene. Szigorú feltételeknek kell megfelelnie egy tárgynak, mellyel egy muzsikus zenélni hajlandó. Mára már nem kétséges, hogy a kanna megfelelt a legszigorúbb elvárásoknak is, hiszen számtalan muzsikus használja ezt a hangszert. A hallgatóság pedig, ha nem látja éppen (mert pusztán zenét hallgat), akkor bizony nem is sejti, hogy egy vízhordó edény szól a zenekarban.
Én első hallásra szerelmes lettem ebbe a hangszerbe. Egy forgatáson hallottam, ahogy egy roma legény ütötte a folyosón a kannát és nem hittem a fülemnek. A folyosót elárasztották a mélyen zengő, különböző hangmagasságú hangok és a magasak, melyek szinte pengtek a visszhangos térben. Mire odaszaladtam a jókedvűen muzsikáló fiatalokhoz, addigra abbahagyták a rövidke zenét és mentek a dolgukra. Már-már kételkedtem benne, hogy a kanna hangja volt az, amit hallottam.
Aztán húsz évvel később arra eszmélek föl, mint muzsikus, hogy a fél világ kannázik. Megvettem hát első hangszeremet és elkezdtem felfedezni. Naponta akár 8-10 órában is képes voltam gyakorolni és kutatni a hangszíneket, mert bizony szinte gyarapodtak a megszólaltatási lehetőségek, melyeket már alig tudtam fejben tartani.